Az oxfordi szövet megjelenése szorosan összefügg a modern textilipar fejlődésével. A 19. század közepére a brit textilipar kiforrott pamutszövési technológiával rendelkezett; Az Oxfordi Egyetem hallgatói jellegzetes szövésű pamutszövetet kezdtek használni ingeikhez. Ez a kényelme és tartóssága miatt értékelt anyag fokozatosan népszerűvé vált, és "oxfordi szövetként" vált ismertté.
A 20. század elején a textilgépesítés előrehaladása lehetővé tette az oxfordi szövet tömeggyártását, így Európában és az Egyesült Államokban alapvető ingszövetté vált. Stabil szövésű szerkezete és egyedi textúrája megerősítette a sima-szövésű szövetek jelentős kategóriájaként.
A 20. század közepe és -vége során a szintetikus szálak,-például poliészter és nejlon-ipari gyártása jelentősen átalakította az oxfordi szövet anyagösszetételét. A vegyi szálak beépítése jelentősen megnövelte a szövet szilárdságát, kopásállóságát és időjárásállóságát, és kiterjesztette alkalmazását a ruházatról a poggyászra, katonai textíliára és ipari anyagokra.
A 21. századba lépve a funkcionális textíliák térnyerése az oxfordi szövet módosításához vezetett a bevonási, laminálási és kikészítési technológiák révén. Ezek a folyamatok olyan tulajdonságokat adtak, mint a víz- és olajtaszító képesség, valamint az égésgátlás, ami a szövet fejlődését a nagy teljesítményű textilipari alkalmazások felé tolja el.
Az oxfordi szövet evolúciója a természetes{0}}szálas szövetből több-anyagú kompozittá fejlődött; teljesítményjavításai a szálas anyagok, a szövési technikák és a befejező technológiák szinergikus fejlődésén alapultak.
